Hétfő este elmentem az évad utolsó Gianni Schicchi előadására. Aki nem tudná, a Gianni Schicchi Puccini egyik egyfelvonásos operája, amelyiket nagyon jól feldolgozott Silviu Purcărete.
Egyedül mentem el, mert eredetileg azzal a szándékkal mentem, hogy újból gyönyörködjem a kolozsvári színészek tehetségében (nem is csalodtam bennük), de útközben egy iszonyatos tömeget láttam nagy unalommal és felszínes érdekeltséggel sietni a színház felé. Szerintem az érdeklődése a tömegnek inkább az instant 10-es iránt volt, de ez más téma.
Előbb, bevallom, elég hülyén éreztem magam, hogy nem voltam én is felöltözve elegánsan, állítólag az a kultúráltságot kéne tükrözze, viszont, amikor jobban megfigyeltem a társaságot, akkor örvendem, hogy az én kultúrám nem szövetből van, hanem szürkeállományból.
Térjünk vissza Schicchihez. A darab témája, az ember örökös kapzsisága, melyet egy szerelmi történet fon át. Nagyon tetszett, higy hirtelen, dinamikus, és bár enyhe groteszk is volt benne, nagyon jól illusztrálta az emberi fukarságot.
Az előadás eléggé csendesen kezdődött, sokan csak pár perc után vették észre, mert a fényeket nem oltották el (volt annak is egy lényege). Megismerkedhettünk Buoso Donatival, a gazdag halottal, akinek rokonsága hirtelen berontott hátulról, a bejáraton, a közönség között. A tipikus rokonság felvonulása volt, mindenki felismerhetett benne pár jellegzetes embertípust, amelyeket talán saját családjában is megtalálhat: az öreg anyó, az állandóan játszó gyerekek, a kacérkodó nők, az italos férkiak és sorolhatnánk tovább. Az egyik legfurcsább szereplő/rokon szerintem a nagyanyó volt…tényleg bizarr egy alak 
Az előadásban sok poénos jelenet volt, amikor nagyon érdekesen nyílvánult meg a közönség: egyes öregebb nézők hangos kacajjal jelezték a fiatalabb (félig elaludt) nemzetnek, hogy mennyire humoros, mig a többiek szerényen kacarásztak. Én személyesen probáltam visszafogni pár jelenetnél, hogy ne kapjon el a röhögögörcs…mert az nem “illik” egy színházba, annak ellenére, hogy szerintem a szerzőnek csak bók, ha az emberekből ki tud váltani ilyen reakciókat.
Jaj, nem is tértem ki arra, hogy ki ez a Schicchi…hát, ő az a furfangos alak, akit előbb utál és visszautasít a rokonság, majd együtt lányával kérleli, hogy térjen vissza. Cseles alak, de nem gonosz. Feláldozza saját sorsát, hogy lánya (Kató Emőke, imádom őt!) boldog legyen szeretőjével. Szerencsétlen a pokolban köt ki, ami nem jó, mert Dante pokolja nem egy buli, mint a legtöbb ember lerajzolja gondolataiban a kárhozatot. Viszont a jelenet nagyon jó és látványos volt!
Az előadás legnagyobb meglepetése számomra a nagynéni volt, aki bár nem volt egy “aktív” szereplő, hanem egy halk, enigmatikus, de mégis magára tudta vonni a közönség figyelmét. Amikor megláttam a szőke paroka nélkül…KOPASZON azt hittem a szék alá esek…tehát a legnőiesebb, legkecsesebb alak az egész Schicchiből volt egyben a legcselesebb is.
Természetesen óriási tapsözön zárta az előadást, amit bőven megérdemelt mindenki a színpadról (és a közbenjárók is), mert nagyon jó volt. Söt, több is, hihetetlenül jó.
A kiözönlő tömeget kedvesen lepte meg a Színház, jegyeinket régi és új plakátokra cserélhettük a Színházi Világnap alkalmából. Jómagam meggyőztem még két emberkét, hogy tudjam beszerezi magamnak a három kívánt plakátot:
Mint gyermek a cukorkáival, szaladtam haza, hogy büszkélkedjem bennük. Ezek a plakátok nagyon jó pillanatokra elmékeztetnek, olyan érzéseket keltettek ezek az előadások, amiket csak az igazi művészet tud.
Lehet késöbb még kibővítem/javítom írásomat, addig is kellemes olvasást és gondolkodást kívánok,
hűséges krónikásuk
